Epizódok száma: 11

Műfaj: romantikus, vígjáték, school life

Opening: AKB48 – Flying Get

Az elmúlt két-három doramaszezont elnézve kezdem kicsit úgy érezni, mintha jóval a start előtt a legnagyobb csatornák képviselői összegyűlnének egy hatalmas teremben és közös erővel próbálnák kialakítani az elkövetkezendő hónapok arculatát, vagy legalábbis igyekeznek előrukkolni egy olyan témával, amely szokatlanul nagy súllyal jelenik meg és amely alapján a jövőben is könnyedén beazonosítható lesz egy-egy szezon. 2011 nyarán ez az úgynevezett ’gender bender’ volt – 3 ilyen típusú dorama jelent meg a piacon (ikemen desu ne, hanazakari no kimitachi e, ouran koukou host club). Az időzítés ügyes marketingfogásnak is betudható, hiszen július végétől augusztus végéig a japán iskolák nagy része zárva tart, és mivel a gender bender műfaj igen nagy népszerűségnek örvend a fiatal lányok körében, ez a legalkalmasabb időszak arra, hogy a képernyő elé vonzzák őket. Persze tisztában vagyok a dorámák többnyire hétköznap esti sugárzási idejével, tehát nem szünethez kötött az, hogy a diákok meg tudják-e nézni kedvenc műsoraikat vagy sem, de azért dicséretes, hogy a tévétársaságok esetleg erre is gondoltak.

A fentebb említett 3 dorama nagyjából azonos alapsztorival operál, azaz egy fiatal lány fiúnak öltözve bishounenek közé kerül és ott mindenféle kalandokba keveredik. Viszont a Hanakimi 2011 személyében a könnyed romantikus sztori mellett még egy adaptációt/remake-t is megismerhetünk. A korábbi 2007-es verziót szerintem már senkinek sem kell bemutatni, hiszen a hana yori dango mellett ez a másik franchise (bár anime még nem készült belőle, és a koreaiak sem csaptak még le rá), ami sokak számára első doramaként funkcionál és ezzel a belépőt jelenti az ázsiai sorozatok világába.

És ha már szóba került az előd, rögtön fel is tehetjük az egyik kulcskérdést, nevezetesen mi szükség volt 4 év után egy remake-re? A 2007-es ugye 15,9 %-kal indított, ami nem rossz eredmény annak ismeretében, hogy rétegcuccról beszélünk. Akárki akármit mond, nem valószínű, hogy ez a fajta sztori a tinédzsereken, esetleg a fiatal felnőtteken kívül bárki mást le tudna kötni, azaz nem várhatták tőle azt, hogy egy 30 % körüli Kimura Takuya-sorozat babérjaira törjön.  Bár a mangát nem olvastam, tudom, hogy a doramaadaptáció történetvezetésen volt mit csiszolni, ez viszont profitorientált világunkban önmagában nem elegendő ok arra, hogy remake-eljünk egy minden hibája ellenére sikeresnek mondható elődöt, ami ráadásul tele volt aranyos lányokkal, helyes fiúkkal, akik azóta nagyrészt be is futottak, vagy legalábbis több szerepet kapnak. Az egyetlen megoldás az maradt, hogy 4 év alatt feltehetően még több, még jóképűbb és annál is tehetségesebb idol tűnt fel a Japán celebpiacon, ráadásul 1-2 éve már nem kerülhetjük ki az AKB48-jelenséget sem, ami egyfajta női Johnny’s Entertainment-nek felel meg több tucat éneklő-táncoló tizenéves lánnyal és kb ugyanennyi subgroup-pal meg saját színházzal, akik már alig várják, hogy debütálhassanak. Ehhez viszont rengeteg reklámra van szükségük és mi sem alkalmasabb erre egy kisköltségvetésű school life-doramánál, ami esetünkben a Hanazakari kimitachi e 2011 nevet viseli.

Nos a készítők maximálisan tartották is magukat a kis költségvetéshez, hiszen fogták magukat és a díszletektől, jelmezektől, zenétől kezdve mindent a 2007-es verzióból emeltek át, úgy, hogy még csak véletlenül se kelljen pluszköltségekbe verniük magukat. Persze, én tudom és elhiszem, hogy a régi OST már-már ikonikus státuszt vívott ki magának, sőt mi több, pár alkalommal az egyik magyar kereskedelmi televízió műsoraiban is felcsendültek az ismerős dallamok, mégis… Ennél azért jobban is törekedhettek volna az egyediségre. Mentségükre szóljon, hogy bár megtehették volna, a forgatókönyvet azért mégsem kész formájában vették át. Beépítésre került ugyanis egy teljesen új háttérszál, mely szerint a történet kezdetén az Osaka középiskolának már csak 3 hónapja maradt hátra a dózerolásig. Ennek megfelelően az épület eléggé lepukkant állapotban van, kopott bútorokkal, málló festékkel, törött vízvezetékkel. Feltételezem, a tény, hogy a diákok feje fölött folyamatosan ott lebeg Damoklész kardja és nem tudhatják, mikor tűnik el a tető a fejük fölül, a drámai színezetet hivatott volna erősíteni és ebben a megvilágításban még kétségbeesettebbé, még meghatóbbá vált volna a nézők szemében a srácok harca. Ám sajnos a kitűzött célt nem sikerült elérni, sőt a leamortizált díszletek csupán olyan buta gegeknek adtak teret, mint amikor a diákok lába alatt beszakadt a padló és így beragadtak két emelet közé, vagy hasra estek egy olyan deszkában, amelynek csak a fele volt odaszögezve.

Ezen kívül egyéb apró változtatásokat is eszközöltek, például a 2007-es verzióban látottaktól eltérően alakult Sano sérülése, de még ez a húzás sem sült el jól, hiszen sikerült legyengíteni és némileg nevetségessé tenni azt az okot, amiért Mizuki az ő istápolásának szentelte magát. Apróságnak tűnik, de én szívesen meg is dorgálnám ezért az egyébként kapitális hibáért a forgatókönyvírókat, hiszen a rossz alapozásnak szükségszerűen inkoherens és nehezen hihető történet lesz a vége, ekkora bakit semmiképpen nem lett volna szabad elkövetniük, pláne nem tetőzniük azzal, hogy a korábban is meglévő mellékszálak közül sokat átvettek ugyan, de csak ímmel-ámmal bontogatták ki. Akik látták az előző feldolgozást, biztosan emlékeznek arra, hogy Nanba senpai barátnőjével, Nakatsu édesanyjával vagy Sano családjával szinte teljes epizódok foglalkoztak, az édesapa és öcsi ráadásul az egyik főszereplő sorsára volt komoly hatással, szóval minimum megérdemeltek volna egy picit több játékidőt és valamivel mélyebb történetmesélést. Ehhez képest az ilyen típusú mellékszereplők sorsa azonosan alakult: megjelentek, bonyodalmat keltettek – eddig nem is volt probléma –,  mire azonban a megoldásra került volna sor, valahogy teljesen feledésbe merültek, elbagatellizálták vagy abszolút súlytalanná tették őket. „Ó, a régi forgatókönyvben volt egy ilyen szereplő, szerepeltessük mi is, mondjon pár mondatot, fizessük ki a színészt, pipa neki, menjünk tovább!”, úgy tűnik, körülbelül ez lehetett a hozzáállás.

Ez van, a forgatókönyv fogyatékosságai adottak, nem lehet rajtuk segíteni, de azért láttunk már olyat, hogy a jó színészi alakításoknak még a rossz alapanyagot is sikerült némileg élvezetessé tenniük. Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést azzal, ha elárulom, a Hanakimi 2011-nek ez sem jött össze. Vannak, akiknek sikerült egyértelműen rosszabb irányba terelniük a karakterüket (Maeda Atsuko mint Ashiya Mizuki, Yamada Shintaro mint Sekime, AKB48 lányok mint a St Blossoms Akadémia tanulói), mások szinte teljesen ugyanazt az alakítást hozták, mint 4 évvel korábbi elődjük (Miura Shohei mint Nakatsu, vele kapcsolatban elgondolkodtam azon, hogy vajon szándékosan válogattak-e be egy Ikuta Tomára ennyire emlékeztető arcot), megint mások annyira háttérbe szorultak, hogy szinte semmit nem sikerült kihozniuk a szerepből (Saito Takumi mint Umeda sensei, Sato Yuki mint Kagurazaka) vagy annyira ripacsok voltak, hogy egyszerűen nem tudtam őket hova tenni (a 3 igazgató). Az Osaka diákjai többnyire semlegesek vagy nagyjából egyformán idegesítőek voltak, az egyetlen különbség, hogy ők elődeikkel ellentétben nem voltak ikemenek, szóval a sokat ígérő alcím ellenére még az eyecandy-faktortól is sikeresen elestünk  (nem mintha ez nálam számítana). Vannak persze, akik még így is dicséretet érdemelnek: Kiriyama Ren mint Nanba senpai, aki lazaságban magasan verte Mizushima Hiro-t; Tokuyama Hidenori mint Oscar, aki a közel 30 évével az egyik legidősebb színész volt a csapatban és nem tudom hogyan sikerült megnyerni a szerepre, de nagyon jól megoldotta, valamint poén volt az Iwasa Mayukoval (a régi-új Hanayashiki Hibari) alkotott rövid kettőse; Yanagishita Tomo mint Kayashima, aki mindig aranyosan fogta a fülét, mikor mások gondolatai között kutakodott és jóval emberközelibb alakítást nyújtott, mint elődje; végül, de nem utolsósorban Nakamura Aoi mint Sano, akinek 1 db pilot alatt sikerült több érzelmet és életet vinnie a karakterébe, mint Oguri Shunnak 12 rész alatt. Még mindig nem így képzelem el az igazi Sano Izumit, de legalább közelebb vitt minket az ideálishoz.

Így a vége felé közeledve elárulom, egyetlen dolog volt, ami kifejezetten tetszett, mégpedig a sorozat abszolút utolsó jelenete. 5 perccel a vége előtt úgy tűnt, hogy a kötelező romantikus fanszervízről is teljesen megfeledkeztek, aztán kiderült hogy mégsem, sőt, sikerült egy némileg megnyugtatóbb lezárást találni a történetnek, mint amilyen a 2007-es verzióé volt.

Összességében egy, a kitűzött céljait megvalósítani nem tudó remake-ről van tehát szó, amely annyira szeretett volna megfelelni elődjének, ugyanakkor némi újdonságot és színt vinni a már unalomig ismert alapanyagba, hogy végül két szék között a földre ült. Minden hibája ellenére (mint láthattuk, volt belőle bőséggel) felemásan ugyan, de elszórakoztatott és icipicit fel is értékelte a szememben a 4 évvel korábbi verziót (bár bevallom, nem voltam és ma sem vagyok odáig érte). Ennek ellenére ajánlás tekintetében az allcomment blog és Sizame szavaival élnék: „Akik szerették az előző évadot (bár itt az erős rajongókra gondolok igazán) illetve újak még Hana Kimi terén esetleg valamely idol kezdő rajongói, álljanak neki a sorozatnak…”, ha pedig tetszett nekik, írják meg miért, az elgondolkodtató érveknek sohasem tudtam ellenállni

Lássuk a szabályokat:

1. Meg kell köszönni a díjat annak, aki küldte.
2. A logót ki kell tenni a blogba.
3. Be kell linkelni azt, akitől kaptuk.
4. Írni kell magunkról 7 dolgot.

• Hivatalos minőségemben jogászhallgató vagyok, éppen ezért élvezettel nézegetem a jogi témákat boncolgató filmeket-doramákat.
• A lustaságomat azt hiszem nem kell bemutatnom – nézzetek körül a blogban, számoljátok össze a posztokat és vessétek össze a naptárral. Beszédes
• Japán dolgokon nevelődtem, de egy ideje már jobban érdekel a kínai közeg, főleg Mainland és Hong Kong, sőt, az elmúlt fél évben a mandarin nyelvet is elkezdtem tanulni.
• Kedvenc színészem Andy Lau, akinek szorgalmasan gyűjtögetem a filmográfiáját.
• A közelmúltban szerkesztőként kezdtem dolgozni a MyDramaList nevű oldalon.
• Éjszakai bagolyként nem ritka, hogy hajnali 3-4 óráig fent vagyok. Ez a legalkalmasabb idő a napi adagom ledarálására
• Ha nagyon belemerülök valamibe, elfelejtek enni. Ezért van az, hogy a 178 centimhez csak 57 kg társul

5.  Tovább kell adni 7 embernek.

Hááát, ez sajnos nem fog összejönni, hiszen akiket a legalkalmasabbnak tartok a díjra, azok már megkapták azt valaki mástól. Ettől függetlenül mindenkit buzdítani szeretnék arra, hogy látogassa minél többet Sizame, a Doramafan-csapat és Kibou no Hikari blogját!

6.  Megjegyzést kell hagyni náluk.

Amint kikerülnek a posztok a blogjaikon, írni fogok egy kommentet, amiben közlöm, hogy visszakapják a labdát

Ezennel tisztelettel jelentem, sikeresen megszakítottam a láncot. Reméljük, emiatt nem leszek 1000 évig szerencsétlen a szerelemben, sőt, nem is fogok elhalálozni. Ha mégis így történne, akkor elnézést mindenkitől, egy év múlva sem lesz új poszt

Epizódok száma: 12

Műfaj: romantikus, vígjáték

Opening: Fahrenheit – Yue Lai Yue Ai

Ending: Fahrenheit – Mo Mo

Bizony-bizony, a média a modern társadalom mindenható ura.  MARS (Jiro Wang), az egykor szebb napokat látott idol sokat tudna erről mesélni, lévén ő is a szenzációhajhász újságírók és fotósok miatt kerül karrierszempontból mélypontra. Persze, az egész csak félreértés volt, de mit számít ez? Senkit sem érdekel, hogyan csinálod, lényeg, hogy beszéljenek rólad. Minél többet, annál jobb.
Emberünknek pontosan ez a ‘jobb’ nem akar összejönni, népszerűségi indexe igen csak visszaesik, így a kiadója/ügynöksége úgy dönt, a holt időszakban be kell iratkoznia az egyetemre, a többi pedig a csodán, na meg a potenciális fangirl-hordák támogató erején múlik. Természetesen a felkérések számával egyenes arányban csökkenni kezd MARS jövedelme is, így ki kell költöznie a házából és a volt menedzsere vállalja, hogy potom pénzért albérletet keres neki. Az üzlet szerencsésen megköttetik, így hamarosan beköltözik egy pár négyzetméteres kis szobába. Főbérlői, a Chen-nővérek szintén a házban élnek. Mindketten igen érdekes teremtések, főleg a fiatalabbik, Chen Mo Mo (Rainie Yang), aki alig beszél, naphosszat a Kashaba hercegről szóló manhuáit bújja, a szobája tele van bólogató figurákkal, kissé furcsán öltözködik és leplezetlen megvetéssel tekint a feltűnési viszketegségben szenvedő új lakójukra. A büszkeségében már így is épp eléggé megsértett MARS nem tudja megemészteni a tényt, hogy létezik olyan lány, akire nem hat a lenyűgöző kedvessége és sármja. Elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, összebarátkozik Mo Moval, ezenfelül a showbizniszt illetően is újra a csúcsra tör.

Mostanában újra előszedtem a tajvani doramákat, főleg a ‘Hi My Sweetheart’ és Rainie Yang ösztönzésének okán, ezenfelül régen meg akartam már nézni, mit tud az általam még nem ismert két Fahrenheit-szépfiú egyike, Jiro Wang.
Azt kell mondanom, a dorama nem hazudtolja meg az ország hagyományait, könnyed, vicces, szórakoztató, és egy idő után azon kapja magát az ember, hogy hoppá, zsinórban a negyedik részt darálja. Mondjuk, mint a tajvani daraboknál általában, itt is azt mondom, hogy relatív a humorfaktor. Az emberek ezzel kapcsolatos hozzáállása a végletek között mozog: vagy nagyon tetszik nekik, amit látnak, vagy szörnyen giccsesnek, ízléstelennek, nézhetetlennek tartják. Szerintem beállítódás kérdése az egész. Ha az első tetszett, akkor nyert ügy, a többit is meg bírod majd nézni, ha nem, akkor ajánlatos inkább japán és/vagy koreai darabokkal próbálkozni.
Visszatérve a témához, tényleg aranyos kis történetecske, főleg a főszereplő páros miatt. A kémia nem a legjobb, de bőven vállalható. A vége felé Mo Mo figurájában kicsit hirtelennek éreztem a fordulatot, bár lehet, hogy megint feleslegesen vagyok bogaras. Vegyes érzések kavarognak bennem Jia Sennel kapcsolatban is. Alapvetően kedvelem az őt alakító színészt, George Hu-t, így szívesebben láttam volna többet a képernyőn. A karaktere viszont szörnyen idegesítő volt, azt kívántam, bár ne is lenne benne a történetben. Ilyenkor mit lehet csinálni? (költői kérdés)
A legnagyobb problémám egyébként az volt az egésszel, hogy nem sikerült olyan mozzanatot, helyzetet, érzelmet, akármit találni, ami igazán megfogott, berántott volna a történetbe. Elismerem, természetre van némi hasonlóság Mo Mo és köztem (hú, most elárultam, hogy a-szoc “barlanglakó” vagyok), de valljuk be, nem túl nagy az esélye, hogy egy sztárral keverednék érzelmi kapcsolatba, tehát az azonosulás önmagában nem nyert. A végére – némileg a semmiből előtűnve – befigyelt egy enyhébb drámai vonal, viszont nem sikerült megfelelően beágyazni a történet menetébe és úgy általában nem illeszkedett a dorama által teremtett atmoszférába. Én legalábbis 9-10 résznyi bohóckodás után nem tudtam mit kezdeni vele.

Közvetlenül a befejezés után nagy dilemmában voltam az értékelést illetően. Határozottan élveztem, szép volt, jó volt, így a közepestől mindenképpen jobb. Ellenben érzelmileg abszolút nem sikerült megfognia, tehát négynél jobbat nem érdemel. Később újra és újra előszedtem a DVDket, beletekergettem, de minél tovább néztem, annál inkább meggyőződtem róla, hogy ez csak

3, 5/ 5

lesz. Még egyszer hangsúlyozom, nem rossz, olyannyira nem, hogy bármikor újranézném. A romantikus komédiák kedvelői bátran próbálkozzanak vele. A Rainie- és Jiro-fanok pláne

Epizódok száma: 10

Műfaj: akció, krimi, vígjáték

Ending: EXILE – Futatsu no Kuchibiru

Mivel három-négy bejegyzéssel korábban már írtam a doramával kapcsolatos kedvezőtlen első benyomásaimról, ez alkalommal már nem szeretnék hosszabb értekezést folytatni, annál is inkább, mert szinte egy az egyben fenntartom az akkori véleményemet. A részek előrehaladtával fokozatosan világosodott meg előttem, hogy mi is volt a baj.

• Maruo karaktere: hiába tűnik úgy a poszteren, a két főszereplő közel sem egyenrangú. Persze, én is tudom, hogy a két zsaru közül valamelyik, ha csak egy lehelletnyivel is, de mindig dominánsabb, mégis… Emberünket nagyon-nagyon elnyomta az American Sensei. Úgy összességében nem sok mindent lehetett megtudni a páros lazább tagjáról. Azért volt ott, hogy poénokat szállítson, de az esetek többségében sajnos ezek sem jöttek át, Mizushima, mint színész, pedig jócskán veszített az ázsiójából. Legalábbis nálam. A kis bajuszkás-szakállas style ott volt, de nagyjából ennyi az, amit pozitívumként fel lehet hozni. Mint rendőrnyomozó… teljesen hiteltelen.
  -20 %
• Yoshitaka Yuriko: nem tudott megbirkózni a heroine szerepével.
  -20 %
• Poénok: hasonlóan egy 33pun Tantei-hez vagy Sushi Ouji!-hoz, egy idő után itt is meg lehetett szokni a bumfordi nevettetési kísérleteket, szörnyen beteg beszólásokat vagy mozdulatsorokat. Amit viszont abszolút nem tudott befogadni a gyomrom, az a Takakura-család. Kérem, jelentkezzen az, aki 10 részen keresztül viccesnek találta, mikor a tetőfokára hágó feszültség közepette megcsörrent Sou telefonja, a vonal végén lévő édesanyja pedig eszement baromságokat kezdett csicseregni. Könyörgöm, muszáj volt még azt a kevés jó suspense-t is megtörni? Amikor meg látni is lehetett a családot, végképp… ááh. Borzalom. Biztos belerokkantak a papa elvesztésébe. Mást nem tudok elképzelni, ami ilyen fokú elmebajt okozott volna.
  - 10 %
• Történetvezetés: az alapötlet kétségtelenül jó volt, sok szépet és jót ki lehetett volna belőle hozni, HA… rendesen ráfeküdtek volna a főszálra. Nem így történt, kb. a hatodik-hetedik részig  érdemben nem sokat haladtak előre, “hülyeségekkel” töltötték ki a játékidőt. Mintha egy epizodikus-bűnesetmegoldós sorozatot néztem volna. A végére ugyan összekapták magukat és sikerült egy vállalható koncepciót összehozni, de a 2/3 időnyi egy helyben toporgás nálam rányomta a bélyegét az egészre.
  -15 %

Az élvezhetőségi szint összességében: 100-(20+20+10+15)= 35%

Pontokba átszámolva:

2 /5

Az OP-ED kombó azért jól sikerült.

Először is hadd pótoljam be néhány nagyon súlyos lemaradásomat:

Utólag is Nagyon Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!

ez így kb. olyan, mint halottnak a csók, de legalább picit jobban érzem magamat tőle

Majdnem két hónapja nem hallattam már magamról, részben önhibának, részben a körülményeknek köszönhetően. Valami ilyesmi történik, ha a disznómód lusta és mindent az utolsó pillanatra hagyó ember túlvállalja magát: vizsga, beadandó, vizsga, beadandó (pontosabban évfolyamdolgozat, beadandó, vizsga, vizsga és előttem a többi vizsga), a fennmaradó időben pedig se kedve, se ereje élni.
Én vagyok az, aki előszeretettel mondogatja, amit nagyon szeretnél, arra mindig tudsz időt szakítani. Ennek ellenére MOST nem volt kedvem írogatni. Legmélyebb bocsánatkérésem.

Azért, mint látható, még élek és mostantól igyekszem majd gyakrabban pötyögni Január végéig vizsgaidőszak, így nem ígérhetek mondjuk heti háromszori frissítést, de rendszertelenül azért várható egy- két új dolog. A mai napra például 2 érdemi bejegyzést terveztem, remélem, estére sikerült őket publikálható formába önteni.

Edit: 1 sikerült. Jellemző.

A Tokyo Juliet-failt követően abnormálisan hosszú ideig rá sem bírtam nézni a tajvani címekre, így lassan kezdtem attól félni, hogy az a… selejt végleg Mariana-árkot ásott a szigetország és közém.
Szerencsére nem így történt, mostantól nyugodtan hátradőlhetek, ugyanis itt az erősítés

‘Hai Pai Tian Xin’ alias ‘Hi, My Sweetheart’

A legújabb tajvani agymenés. Szeretem, mikor elengedik magukat arrafelé a népek, mert olyankor jönnek az ehhez hasonló, páratlanul lökött romantikus vígjátékok.
Külön örömre ad okot a tény, hogy végre összeboronálták egy közös doramába Show Luo+Rainie Yang párost, a díszkíséretet pedig többek között Lee Wei szolgáltatja… Ajjajaj, potenciál szempontjából gyanús a dolog, nagyon gyanús.

Annak ellenére gyanús, hogy eddig kevés egyedi dolgot látok a plotban. Igaz, hogy sírva röhögtem, mikor először megláttam szegény Show fejét, mégsem volt újdonság, mert máskor, más helyen pont Rainie nézett már ki hasonlóan. Úgy általában feltűnőek egyébként az áthallások más doramákkal, például a ‘kissé bolondos papagáj összeakad egy elsőre taplónak kinéző, de belül nagyon kedves illetővel’ című alaphelyzet egy az egyben átjön a Miss No Good-ból. Igaz, nemcserével.
Másrészt, ahogyan az az OP-ben is látható, Show nem fog végig maskarát hordani, gyaníthatóan jön majd a gyakran használt ‘X évvel később’ klisé. Ezek alapján nagyjából el tudom képzelni, milyen irányba fog majd kanyarodni a történet, de most pont nem baj. Sőt, éppen amiatt lesz érdekes, hogy végig ennyire szórakoztatóan tudják-e majd tálalni az innen- onnan összegereblyézett elemek egyvelegét.

Hm… egy nézőjük már biztosan van.

Epizódok száma: 12

Típus: dráma, romantikus

Opening: Des’ree – Life

Ending: KinKi Kids – to Heart

Miura Touko (Fukada Kyouko) kedves, nyílt, optimista lány, aki munkaidőben egy áruház tetején lévő kis kávézóban palacsintát süt és a főnökével veszekszik, szabadidejében pedig egy nagyon fontos tevékenységnek szenteli magát: a ‘Nagy Ő’-re vár. Eközben társasági élete lényegében kimerül abban, hogy a telefonon lóg egyik barátnőjével, valamint esténként lemegy kikölcsönözni pár kazettát a lakásához közeli videokölcsönzőből… Erre mondják, várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

Egy alkalommal a megható régi animék helyett pornófilmet talál a csomagjában – nem csoda, hiszen véletlenül összecserélte a táskáját azzal a kőbunkó srácéval, akivel összeütközött a kölcsönzőben. Elsimítják a nézeteltérést és Touko nem is tulajdonítana nagy jelentőséget a dolognak, ám egyik reggel újfent egymásba botlanak egy parkban. És bizony-bizony, a fiú edzés iránti elhivatottságát és kitartását látva Touko azonnal szerelemes lesz. Kideríti, hogy a fiút Tokieda Yuuji-nak (Doumoto Tsuyoshi) hívják, boxoló és éppen a bemutatkozó meccsére készül. Főhösnőnk nem sokat teketóriázik, villámgyorsan akcióba lendül, ám minden támogatás, szurkolás és közeledési kísérlet hiábavalóvá válik, mikor kiderül, hogy Yuuji másba szerelmes…

Biztosan lesznek majd olyanok, akiknek első látásra fárasztónak és banálisnak fog tűnni ez a dorama. Valahol van is benne igazság, lévén a főszereplő hölgyemény, Touko picit tenyérbemászó személyiség. Vagy mondjuk inkább azt, hogy keményfejű, ugyanis bármi történik, ő nem inog meg. Hiába értesül a vetélytársról, hiába igyekeznek külső elemek tönkretenni a kemény munkával elért eredményeit Yuuji-nál és hiába küldi el maga a srác is nem százszor, hanem ezerszer… Touko egyszerűen szerelmes. Először szerelmes Nyilvánvaló, hogy nem létezik ennyire magasztos érzelem (vagy nagyon ritka és akkor sem ilyen körülmények között alakul ki), pláne nem az ő korában, de akkor is ez az, ami számomra annyira üdítően hatott az egészben. Fanatizmusnak tűnik például, mikor belóg Yuuji lakásába és annak távollétében kipakol és megnéz mindent, kipróbálgatja a dolgait, dehát Istenem, nem túl bonyolult lélek a kisasszony, a maga módján reagál a dolgokra.

A sok önfeláldozás és mértéktelen rajongás természetesen Yuuji-hoz is eljut majd, és gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy kisebb-nagyobb kitérők és érzelmi állapot-tisztázások után idővel aktívan is venni fogja az adást. Hiszen nem mindegy, hogy ki áll mellette akkor, mikor fordulóponthoz ér a boxkarrierje és döntenie kell, hogyan tovább.

A szimpatikus főhősök miatt eléggé addiktívvá vált, úgyhogy 3 nap alatt végig is pörgettem az egészet. Őszintén, nem egy nagy valami, de néha jólesik bepillantani az idealizmus világába

3, 5/ 5

P.S. Csak közvetve kapcsolódik ide, de ‘Doumoto Kyoudai’, Doumoto Kouichi & Tsuyoshi rlz!!!

A legrosszabb és legjobb partner, valamint a nő

Pár héttel ezelőtt írtam már a történetről és mondhatom, jól be is sózott a felvezetésnek szánt kis infocsomag. Nem egyedi ötletről van szó, hiszen a zsarus-partneres-nyomozós bűnügyi sorozatok jelentős része erre a homlokegyenest ellentétes természetű tagokból álló párosításra épít, gondoljon csak az ember a Starsky&Hutch-ra vagy a Miami Vice-ra, bár utóbbinál azért túlzás lenne ennyire sarkítani. Akárhogy is, nekem mindig is bejött ez a dolog, sőt a már említetteken kívül szörnyen respektálom a tajvani Black&White című doramát, aminek egyrészt sikerült élvezetessé tennie ezt az évek során elkoptatott kliséhalmazt, másrészt meglepően kreatívan adagolta a köré épített saját történetet is, melynek eredményeként erős, “excellent” értékelésű cuccnak örülhettünk.
Emígyen’ a korábbról származó kedvező tapasztalatok, valamint a szépérzéket fokozó Oguri Shun és Mizushima Hiro (mindketten kedvelt idol-színészeim) előre garantálták az újabb, izgalmakkal teli 10-12 hetet.

Bárcsak így lett volna… Mint általában, itt is egy órát kapott az első rész, felvázolandó az egész szituációt és megkezdendő a bonyodalmakat. Ja, teljesen oké, csakhogy ezek itt kimaradtak. Gyakorlatilag úgy gondolták a készítők, ha már ellőttük az előzményeket a kis promo-szövegben, ne ismételgessük magunkat, csapjunk mindjárt a lecsóba. Ettől kb olyan lett az egész, mintha egyből az ötödik részt (na jó, legyen második-harmadik) indítottam volna el a lejátszóban.
Van ugye Sou (Oguri Shun), a New York-ból szalajtott öltönyös sztárzsaru, akit elvileg jól átvezényeltek, de később kiderül, hogy gyakorlatilag elzavartak Tokióba (azért nagyon nem mindegy ) meg Maruo (Mizushima Hiro), a laza legény, akik éppen bevetésen hajkurásszák a rosszfiúkat. Elszúrják, rossz ember kapnak el, robbanás, fejvesztett szaladgálás, aztán a semmiből felbukkan egy koktélruhás lány, aki elájul a terep közepén. Snitt. Következő kép: kórház – a lány amnéziás. Snitt. Öltönyvásárlás Sou-nak (ennek mi értelme volt…) Snitt. A két rendőr belép Sou lakásának ajtaján, ahol az amnéziás csaj éppen falpingpongozik (Eeeeh? Hát ez meg hogy került oda???). Snitt. Magyarán hemzseg az egész az irreleváns jelenetektől, a logikai bukfencektől, hiányoznak az összekötő elemek, a teljes előzménysor, minden. Nem is értem, hogy a fenébe gondolhatták ezt komolyan. A partnerek csapatalkotását egy mondattal lerendezte a főnök és utána simán együtt dolgoznak, miközben a sokéves hagyományoknak megfelelően az első egy-két résznek egymás elfogadásáról kellene szólnia. 10 részben nyilván nem lehet ezt kellő alapossággal megmutogatni, de az sem megoldás, ha egyszerűen kihagyják.
Más: természetes, hogy próbálják oldani a hangulatot. Erre szolgálna Maruo karaktere, a lazasága, beszólásai. Vannak is ilyen elemek, CSAKHOGY…  Nincs mese, meg kell maradni ezen a humorszinten, hiszen a bűnüldözés alapvetően komoly dolog, pláne akkor, ha az egyik főhőst a bosszú hajtja. Ehhez képest a stáb szépen lebutított mindent, a teljes nyomozócsoportot, Sou családját, erőltetett és idegesítő poénokat adnak a szájukba stb. A giccs és a teátrális megnyilvánulások egy Hanakimiben vagy Mei-chan no Shitsuji-ban elfogadhatóak, de itt nem. Akárhogy is nézzük, ez nem tisztán komédia. Vagy ha az, akkor régen rossz.

Összegzésképpen: FÖRTELMES első rész. Becsületből és Ogushun iránti tiszteletből (jó ez az öltönyös, rövid hajú style) abszolválom, ennyi. Kétlem, hogy változna a véleményem, de ha mégis, közölni fogom.

P.S. Aki az ellenoldal véleményére is kíváncsi, annak ajánlom figyelmébe Bulykin írását az Ázsiai filmek, sorozatok… blogon – Jobb oldalt Linkajánló, ahol katt a megfelelő helyre

“If humans were able to hold God’s powers, would they be able to change the world?”

Majdnem két hete érlelődik már bennem, ideje kiengedni…

Év: 2009

Epizódok száma: 9 + 1 special Nishikido betegsége miatt

Típus: dráma, suspense

Theme: Takizawa Hideaki – Hikari Hitotsu

Volt egyszer egy legenda, mely szerint időről-időre különös képességekkel megáldott “lények” bukkannak fel közöttünk, normális emberek között. Mindössze egyetlen érintés, mely Életet vagy Halált hoz. Ha megadatik a lehetőség, nyilván mindenki maga dönti el, melyiket választja, de egy valami biztos: a szenvedésnek mindenképpen vége. Ezt jelenti “Isten keze” és az “Ördög keze”.

Hasebe Nagisa (Mizukawa Asami) racionális, erős igazságérzettel megáldott rendőrnő, aki inkább a saját tapasztalataiban hisz, mint a mesékben. Ki gondolta volna, hogy egyszer még a saját érzékeiben is kételkedni fog…
Egyik bevetésén ugyanis nagy bajba kerül és csak egy ismeretlen fiatalember közbelépésének köszönheti, hogy a másnapot nem a krematóriumban kezdi. Amit lát, döbbenetes: némi dulakodást követően támadója egyik pillanatról a másikra holtan esik össze, miközben külsérelemnek, fegyvernek semmi nyoma. Vajon mi történhetett? Lehetséges volna, hogy megmentője egy pillanat alatt a puszta kezével oltotta ki a másik életét?
Aoi Ryousuke (Nishikido Ryou – Attention Please) középiskolai tanár, munkája iránt elkötelezett, csendes, józan gondolkodású, törvénytisztelő állampolgár, szinte az arcára van írva, hogy képtelen lenne bárkit is bántani. Mégis azt állítja, hogy egyetlen érintéssel megölt egy embert… Démoni erőt birtokló angyal: övé az Ördög Keze.
Ellenpólusa az angyali erőt birtokló démon. Ryuuzaki Shinji (Takizawa Hideaki – Boku dake no Madonna) veszélyes bűnöző, a halálbüntetése végrehajtására vár, de állítólag egyetlen érintésével bármilyen betegséget képes meggyógyítani. A rendőrség bizonyítékok szerzésének reményében elrendeli a két férfi szembesítését, mely után Ryuuzaki Aoi-senseit és mindenki mást kijátszva megszökik a börtönből…

Azt hiszem, értem már, mire gondolnak az emberek, mikor azt mondják “döbbenet a köbön”. Mondom ezt azért, mert az összes doramámat figyelembe véve soha nem láttam még ekkora kihagyott ziccert. Még most sem hiszem el. Hatalmas.

Adva van egy remek alapkoncepció. Tényleg, unikum. Az első rész (60 perces bevezetés) már 2 perc után magába szippantott, ámultam-bámultam, leesett áll, tátva maradt száj, ami kell. Nagyon-nagyon-nagyon tetszett és fogalmam sem volt, hogy fogom kibírni a következő részig. Második héten aztán enyhén szólva nem találtam meg a számításomat. Gyakorlatilag ültem a képernyő előtt és egyetlen dolog járt a fejemben: ‘What the hell it is? Mi ez???’, a borzasztó csalódás pedig sajnálatos módon az ötödik részig fikarcnyit sem enyhült. Sokat gondolkodtam egyébként azon, hogy mit lehetett volna kihozni a történetből, mi lett volna az a határ, amit feszegetve megvalósulhatott volna az élménymaximalizálás. Nem sokra jutottam, de egy biztos: EZ nem az volt.

Most tudatosult bennem az is, hogy nem nekem való a Japán sugárzással egybeeső, heti egy megtekinthető rész. Akár a gyorsuló ütemű agysejtpusztulás az oka, akár valami más, 7 nap elteltével egyszerűen nem emlékeztem, mit láttam az előző részben. Tekintettel arra, hogy egy ilyen suspense doramánál pont az a lényeg, hogy apránként összegyűjtögetett puzzle-darabkákból, pici részletekből áll össze egy nagy kép, a kezdetben még csak bolhányinak tűnő nüansz a végére elefántméretűre dagadt. Mert gondoljunk bele, mi is a suspense-folyamat: leül a néző és 2 dolga van – FIGYELNI és EMLÉKEZNI. Megérti, ki mit és miért csinált, honnan indult, mit akart elérni, hová jutott. Ha ez nincs meg, kap egy hatalmas katyvaszt, aminek se füle, se farka, és amit ráadásul menet közben már esélytelen kibogozni. Na jelen esetben velem is pont ez történt. This sucks.

Mindennek tetejébe az utolsó résznél előjött a LIAR GAME- szindróma, vagyis a készítőknek sikerült egy olyan patetikus lezárást találniuk, ami végképp hazavágta az addig sem túl vérmes reményeimet. Hogy jobban értsük, mire gondoltam:

SPOILER eleje
Most komolyan, hihető, hogy a Kumakiri-családot a végére kollektíve megszállta a Szentlélek… A semmiből megjelenő szerető apa-fia kapcsolatot, örömöt, boldogságot ráadásul muszáj volt megfejelni a tékozló fiú bocsánatkérésével Shirakawáéktól. Végülis nem baj, hogy majdnem kiirtotta a teljes családot, a hetedik-nyolcadik részben pedig még bőszen tervezgette Sawamura kinyírását… Ugyanez áll Sakaki miniszter asszonyra, de az ő végkifejlettét inkább el sem mondom, mert sírva röhögős kategória.
A megoldást illetően már szavakat sem találok. Annyira banális, ahogy Aoi-sensei nekiment Ryuuzaki-nak egy érintéses támadással, mindketten elveszítették szupererejüket és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt… Számomra az egyetlen elfogadható megoldás az lett volna, ha ugyanezt megcsinálják, utána pedig mindketten meghalnak-eltűnnek. Vagy valami hasonló.
SPOILER vége

Még pár gondolat a szereplőkről.
Eltekintve attól, hogy komoly Tackey-fan vagyok, Ryuuzaki karaktere vitán felül húzza az egész doramát. Jó irányba, természetesen. Árnyalt, összetett jellem, a motivációi kibontottak, nagyrészt érthetőek.
Különösebben Aoi-sensei sem problémás, bár nála azért a második-harmadik kézhasználatra adott reakció az előzetes jellemrajza alapján picit következetlen. A jó embereket valahogy jobban meg kellene, hogy hassa a gyilkolászás… Azt hiszem.
Hasebe nyomozónő elvolt mint a befőtt, hol ide szaladt, hol oda, Ryuuzaki, Aoi, kislány, munkahely, Kumakiri, kész. Sok ráhatása nem volt a dolgokra.
A többi mellékszereplő meg nemes egyszerűséggel pszichós

Összefoglalva: csalódás – elsőre. Mivel nem tudok kibékülni meghiúsult reményeimmel, újranézés várható. Remélem, hogy másodszor szebbeket mondhatok majd. Addig is:

2,5/5

Az Opening. Két dolog miatt érdemes figyelni rá – az egyik a kis rajzos betétek, amik előfordulnak néhányszor a részek alatt is. A másik maga a zene, Tackey első olyan szólómunkája, ami nem erőszakolja meg a füleket

Végezetül egy kis Tackey-fanolás: a Hikari Hitotsu hivatalos klipje

Epizódok száma: 17

Típus: romantikus

Opening: Garden Sister – Ni Feng

Ending: Ariel Lin – Fei Ni Mo Shu

Lin Lai Sui (Ariel Lin) még csak 18-20 (?) éves, de máris több düh és harag lakozik benne, mint akármelyik normális, egészséges felnőttben. Gyermekkorában a híres divattervező, Chu Xing (Simon Yam) ellopta egy ötletét, a Margarétát, mely azóta a legsikeresebb kollekciójának névadójává vált. Sui ezért megfogadta, hogy addig nem lesz szerelmes, míg bosszúját be nem teljesíti.
A divattervező iskolában aztán találkozik a jóképű, szupertehetséges Ji Feng Liang-gal (Wu Zun), aki persze villámgyorsan megingatja elhatározásában. Randevúzni kezdenek, de nem sokkal később kiderül, hogy Liang apja nem más, mint Chu Xing!

Az elmúlt két-három alkalommal valamiért nem volt szerencsém a tajvani doramákkal, de EZ a rossz választások netovábbja. Hogy miért is? Lássuk csak:

A történet teljes mértékben nonszensz. 6 rész alatt nem sikerült rájönnöm, hogy Chu Xing végül is mi a jó eget lopott el szerencsétlen lánytól (ezért is használtam csak az ötlet szót a beharangozóban). A forgatókönyv szerint Sui 5 éves volt a lopás idején. Kérdem én, ennyi idős emberek mekkora eséllyel rajzolnak komplett ruhaterveket, amikkel aztán világhírnévre lehet szert tenni? Sehogy. Még azt sem tudom elképzelni, hogy egy Margaréta logó kikerülhetett volna a kezei közül.
Beiratkozik egy divattervező iskolába, első éves. Az egyik részben még rajztechnika órán ül, színezést, tónusozást tanul, két résszel később meg már agyba-főbe tervez, szab, varr. Biztos gyorstalpaló az iskola.
Aztán… Keményen megfogadta ugyebár, hogy nincs szerelem. Ehhez képest Liang végigsétál előtte a kifutón és hopp, elolvadt.
Sorolhatnám a végtelenségig az apró nüanszokat, de száz szónak is egy a vége: adott egy patchworkhöz hasonlóan  kisebb-nagyobb darabokból álló történetváz, amelyet akár szándékosan, akár nem, de éppen csak annyira sikerült összefércelni, hogy szét ne hulljon atomjaira. A felületes munkának meg is lett az eredménye, akkora lyukak tátonganak sztori szövetén, hogy az embernek sírni támadna kedve. Mindemellett, ami a legjobban zavar az egészben: a nagy szerelmi vallomás- összeborulás után (mondjuk előtte is) minden egyes részt ugyanarra a sémára sikerült ráépíteni. Nevezetesen, hogy átlagosan 15-20 percenként a párocska valami hihetetlen baromságon veszekedni kezd, egyikük mindig szakítani akar, eközben másikuk nagy szenvedés, fájdalom és könnyek közepette retteg, hogy jaj-jaj, most mit tettem, elhagy, szeretem, mi lesz velem. A blokkocskák vége felé kibékülnek, öröm-boldogság, cukormázas pillanatok, harcoljunk együtt a gonosz, önző Chu Xing ellen, stb stb… Aztán kezdődik az újabb 15 perc. Elviselhetetlen, pláne ha utánaszámol az ember és kiderül, hogy egy standard 70 perces epizódba majdnem 5 ilyen mélyrepülés fér bele.

Sui karakterétől az ember a falat kaparja (mondanom sem kell ugye, mennyire gáz, ha már a főszereplőt is utálja a néző), a mellékszereplőknek nem jut annyi idő, hogy megkedvelhetné őket az ember, az ellenségeknek pedig egyetlen céljuk van: nemtől függően rámászni-megerőszakolni, szexuális értelemben megalázni, kihasználni a főhőst vagy a főhősnőt.
Ezekhez képest eltörpül, amit az általam olvasott előzetesek legnagyobb hibaként emlegettek, vagyis hogy Wu Zun hangját alászinkronizálták – mivel nem tősgyökeres tajvani, nehézséget okoztak neki a gyors dialógusok – , mennyire lehet hallani, elveszi az élményt… Nos nem volt ez rossz, mert egyrészt sikerült egy hasonló hangszínű színészt találniuk Julian Yang személyében, ráadásul a hangsávokat is jól összemosták. Aki előzőleg nem hallotta Wu Zun-t a saját hangján beszélni, észre sem fogja venni. Yu Ha Na esete a My Lucky Star-ban ezerszer zavaróbb volt ilyen szempontból.

A dorama egyébként Kitagawa Miyuki azonos című japán mangáján alapszik. Megszereztem, de tudván, adaptációikban a tajvaniak mindig mennyire ragaszkodnak az eredeti műhöz, már nem is nagyon merek beleolvasni.

Végeredmény: Tokyo Juliet 6 rész után félretéve (ezzel történelmet írtam). Ha majd egyszer nagyon mazochista kedvemben leszek, befejezem.

P.S.: Szegény Simon Yam… a helyében mélységesen szégyellném, hogy valaha is kapcsolatba kerültem egy ilyen anti-sorozattal.

1,5/ 5