Orthros no Inu
“If humans were able to hold God’s powers, would they be able to change the world?”
Majdnem két hete érlelődik már bennem, ideje kiengedni…
Év: 2009
Epizódok száma: 9 + 1 special Nishikido betegsége miatt
Típus: dráma, suspense
Theme: Takizawa Hideaki – Hikari Hitotsu
Volt egyszer egy legenda, mely szerint időről-időre különös képességekkel megáldott “lények” bukkannak fel közöttünk, normális emberek között. Mindössze egyetlen érintés, mely Életet vagy Halált hoz. Ha megadatik a lehetőség, nyilván mindenki maga dönti el, melyiket választja, de egy valami biztos: a szenvedésnek mindenképpen vége. Ezt jelenti “Isten keze” és az “Ördög keze”.
Hasebe Nagisa (Mizukawa Asami) racionális, erős igazságérzettel megáldott rendőrnő, aki inkább a saját tapasztalataiban hisz, mint a mesékben. Ki gondolta volna, hogy egyszer még a saját érzékeiben is kételkedni fog…
Egyik bevetésén ugyanis nagy bajba kerül és csak egy ismeretlen fiatalember közbelépésének köszönheti, hogy a másnapot nem a krematóriumban kezdi. Amit lát, döbbenetes: némi dulakodást követően támadója egyik pillanatról a másikra holtan esik össze, miközben külsérelemnek, fegyvernek semmi nyoma. Vajon mi történhetett? Lehetséges volna, hogy megmentője egy pillanat alatt a puszta kezével oltotta ki a másik életét?
Aoi Ryousuke (Nishikido Ryou – Attention Please) középiskolai tanár, munkája iránt elkötelezett, csendes, józan gondolkodású, törvénytisztelő állampolgár, szinte az arcára van írva, hogy képtelen lenne bárkit is bántani. Mégis azt állítja, hogy egyetlen érintéssel megölt egy embert… Démoni erőt birtokló angyal: övé az Ördög Keze.
Ellenpólusa az angyali erőt birtokló démon. Ryuuzaki Shinji (Takizawa Hideaki – Boku dake no Madonna) veszélyes bűnöző, a halálbüntetése végrehajtására vár, de állítólag egyetlen érintésével bármilyen betegséget képes meggyógyítani. A rendőrség bizonyítékok szerzésének reményében elrendeli a két férfi szembesítését, mely után Ryuuzaki Aoi-senseit és mindenki mást kijátszva megszökik a börtönből…
Azt hiszem, értem már, mire gondolnak az emberek, mikor azt mondják “döbbenet a köbön”. Mondom ezt azért, mert az összes doramámat figyelembe véve soha nem láttam még ekkora kihagyott ziccert. Még most sem hiszem el. Hatalmas.
Adva van egy remek alapkoncepció. Tényleg, unikum. Az első rész (60 perces bevezetés) már 2 perc után magába szippantott, ámultam-bámultam, leesett áll, tátva maradt száj, ami kell. Nagyon-nagyon-nagyon tetszett és fogalmam sem volt, hogy fogom kibírni a következő részig. Második héten aztán enyhén szólva nem találtam meg a számításomat. Gyakorlatilag ültem a képernyő előtt és egyetlen dolog járt a fejemben: ‘What the hell it is? Mi ez???’, a borzasztó csalódás pedig sajnálatos módon az ötödik részig fikarcnyit sem enyhült. Sokat gondolkodtam egyébként azon, hogy mit lehetett volna kihozni a történetből, mi lett volna az a határ, amit feszegetve megvalósulhatott volna az élménymaximalizálás. Nem sokra jutottam, de egy biztos: EZ nem az volt.
Most tudatosult bennem az is, hogy nem nekem való a Japán sugárzással egybeeső, heti egy megtekinthető rész. Akár a gyorsuló ütemű agysejtpusztulás az oka, akár valami más, 7 nap elteltével egyszerűen nem emlékeztem, mit láttam az előző részben. Tekintettel arra, hogy egy ilyen suspense doramánál pont az a lényeg, hogy apránként összegyűjtögetett puzzle-darabkákból, pici részletekből áll össze egy nagy kép, a kezdetben még csak bolhányinak tűnő nüansz a végére elefántméretűre dagadt. Mert gondoljunk bele, mi is a suspense-folyamat: leül a néző és 2 dolga van – FIGYELNI és EMLÉKEZNI. Megérti, ki mit és miért csinált, honnan indult, mit akart elérni, hová jutott. Ha ez nincs meg, kap egy hatalmas katyvaszt, aminek se füle, se farka, és amit ráadásul menet közben már esélytelen kibogozni. Na jelen esetben velem is pont ez történt. This sucks.
Mindennek tetejébe az utolsó résznél előjött a LIAR GAME- szindróma, vagyis a készítőknek sikerült egy olyan patetikus lezárást találniuk, ami végképp hazavágta az addig sem túl vérmes reményeimet. Hogy jobban értsük, mire gondoltam:
SPOILER eleje
Most komolyan, hihető, hogy a Kumakiri-családot a végére kollektíve megszállta a Szentlélek… A semmiből megjelenő szerető apa-fia kapcsolatot, örömöt, boldogságot ráadásul muszáj volt megfejelni a tékozló fiú bocsánatkérésével Shirakawáéktól. Végülis nem baj, hogy majdnem kiirtotta a teljes családot, a hetedik-nyolcadik részben pedig még bőszen tervezgette Sawamura kinyírását… Ugyanez áll Sakaki miniszter asszonyra, de az ő végkifejlettét inkább el sem mondom, mert sírva röhögős kategória.
A megoldást illetően már szavakat sem találok. Annyira banális, ahogy Aoi-sensei nekiment Ryuuzaki-nak egy érintéses támadással, mindketten elveszítették szupererejüket és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt… Számomra az egyetlen elfogadható megoldás az lett volna, ha ugyanezt megcsinálják, utána pedig mindketten meghalnak-eltűnnek. Vagy valami hasonló.
SPOILER vége
Még pár gondolat a szereplőkről.
Eltekintve attól, hogy komoly Tackey-fan vagyok, Ryuuzaki karaktere vitán felül húzza az egész doramát. Jó irányba, természetesen. Árnyalt, összetett jellem, a motivációi kibontottak, nagyrészt érthetőek.
Különösebben Aoi-sensei sem problémás, bár nála azért a második-harmadik kézhasználatra adott reakció az előzetes jellemrajza alapján picit következetlen. A jó embereket valahogy jobban meg kellene, hogy hassa a gyilkolászás… Azt hiszem.
Hasebe nyomozónő elvolt mint a befőtt, hol ide szaladt, hol oda, Ryuuzaki, Aoi, kislány, munkahely, Kumakiri, kész. Sok ráhatása nem volt a dolgokra.
A többi mellékszereplő meg nemes egyszerűséggel pszichós 
Összefoglalva: csalódás – elsőre. Mivel nem tudok kibékülni meghiúsult reményeimmel, újranézés várható. Remélem, hogy másodszor szebbeket mondhatok majd. Addig is:
