Boku dake no Madonna… and I love her
Év: 2003
Epizódok száma: 11
Típus: vígjáték, romantikus
Opening: Southern All Stars – Sea of Love
Suzuki Kyouichi (Takizawa Hideaki) egy egyetemista srác, abból a fajtából, akik százával-ezrével mászkálnak mindennap a campusokon. Édesapja példáját követve építész szeretne lenni, jól tanul, az iskola mellett dolgozik, szabadidejében a barátaival találkozik és még egy kis lakást is sikerült bérelnie magának (végre). Ez alapján azt hinné az ember, hogy teljesen átlagos életet él. Sőt, ő maga is azt hiszi. Egy alkalommal az éjszakai műszak után hazafelé battyog és már előre tervezgeti, hogy egy tál jó tészta után, amit épp az imént vett, milyen hatalmasat fog aludni. Ám akad egy kis bökkenő. Az ágya foglalt, egy gyönyörű lány alszik benne, akit ezelőtt sohasem látott és gőze nincs, hogy került oda. Ijedtében rögtön kifordul a szobából, de miután rájön, hogy mégsem tévesztette el a kaput és visszamegy, a lakásban már nem talál senkit. A tésztája viszont eltűnt…
Mindenki bolondnak nézi, akinek elmeséli a történetet és ő is szívesen elhinné magáról, hogy az, ha nem látná mindennap annak jeleit, hogy rajta kívül más is jár a szobájában. Egy este elhatározza, hogy mostmár ha törik, ha szakad, kideríti, ki a titokzatos látogató. Az ablakon keresztül meg is érkezik ugyanaz a lány, akit a múltkor látott (rejtély, hogy mászott fel a harmadikra): a neve Kataoka Surumi (Hasegawa Kyouko) és azt állítja, a szemközti háztömbben lakó szerelmét óhajtja szemmel tartani ebből a lakásból. Kyouichi szíve megesik a látszólag megcsalt barátnőn és beleegyezik a tervbe. Innentől persze nem nehéz kitalálni, hogy rövidesen az egész élete a feje tetejére áll.
A történet kulcsát Kyouichi személyisége jelenti. Míg otthon lakott, kis túlzással és csúnya kifejezéssel élve ő volt a család “csicskája”. Bárkinek bármi óhaja-sóhaja volt, neki szólt, ő pedig azonnal ugrott és szó nélkül csinálta, amit mondtak neki. Nyögte is rendesen a következményeket: soha nem volt egy szabad perce, az egész házban nem akadt egy csendes zug, ahol nem kellett attól tartania, hogy megzavarják. Ezért is várja annyira, hogy a családot hátrahagyva elkezdhesse a saját, csendes és nyugalmas életét. Elméletben tényleg nagyon szép, amit kigondolt, csak a gyakorlatban tesz rossz lóra, ugyanis az új szomszédai egytől egyig zizzentek és amikor lehet, bele is másznak az életébe, a lakásába, a hűtőjébe, mindenhová. A sokadik alkalom után meg is jegyzi, hogy
“Ugyanolyan itt is, mint otthon. Vagyis nem… sokkal rosszabb.”
Persze Ichigaya, Oosugi és Shizue mentségére szóljon, hogy nagyon jó fejek és a biztonsági őr kollégával, Kuramoto-sannal együtt (aki lusta, mint a disznó, ha munkáról van szó) folyamatosan azon vannak, hogy tapasztalataikkal és (utóbbi kettőnél) bölcsességükkel a helyes irányba terelgessék a srácot. El is kel a bátorítás: Kyouichi legnagyobb hibája, hogy sosem mondja ki, amit igazából gondol vagy érez. Hiába rossz neki valami, nem panaszkodik, nem áll ki az igazáért, nem ismeri a NEM szót, vagy ha igen, akkor sem használja elég határozottan. Jó példa erre az első rész végén található jelenet (egészében jól jellemzi a párocska kapcsolatát) valamint a becenév, amit Surumi talál ki neki: a Kyon egy női név, persze, hogy nem tetszik Kyouichinak. Próbálja mondogatni, hogy ne szólítsa így, de egyrészt süket fülekre talál, másrészt a végén odáig fajul a dolog, hogy boldog-boldogtalan így kezdi emlegetni.
Később persze rájön, hogy nem lehet a végtelenségig tűrni, kerülni a konfliktusokat. Ahogy telik-múlik az idő, beleszeret legnagyobb vérszívójába, Surumiba és kezdi zavarni, hogy a nevén kívül igazából semmit nem tud a lányról. Végül döntéshelyzetbe kerül: vagy egyszer az életben a sarkára áll és tiszta vizet önt a pohárba, vagy tovább hallgat és ezzel elszalaszt egy hatalmas lehetőséget arra, hogy boldog legyen. Vajon mit fog választani?
Ami miatt mindenképpen érdemes megnézni, az a főszereplő páros. A legaranyosabbak, akiket eddig láttam, bármit is csináltak a képernyőn, mindent elhittem nekik.
Szerencsére a többi színésszel sem volt probléma, mind nagyon szimpatikusak, amit lehetett és kellett, azt maximálisan kihozták a karaktereikből.
Annak ellenére, hogy abszolút nélkülözi a drámai vonalat, valamint a cselekménye a közepe táján picit leül, ez a dorama villámgyorsan a kedvenceim között landolt. A főcímet itt is külön kiemelném, mind zeneileg, mind képileg nagyon hangulatos lett.
5/5
